A légifelvételezés múltját bemutató interjú második részében a légifotók előhívásáról és hasznosításáról beszél Rehorovics Gyula, a Lechner Tudásközpont fotográfusa. A fentrol.hu munkatársa ezúttal azt meséli el, hogyan lett a repülés után a filmtekercsek negatívjaiból térkép és hogyan változtatta meg a technológia robbanásszerű fejlődése az analóg munkamódszereket.
Leszállt a gép és a kezetekben volt egy tekercs film, tele fényképekkel. Mi történt ezután?
A repülőgép földet érte után a filmtekercset a katonaság cenzora ellenőrzésre átvette és a honvédelmi szempontok szerint aktuálisan minősített (titkos, szigorúan titkos) információk kiválogatása után, maszkolva, azaz a kényes részeket kitakarva, visszaadta. A negatívok feldolgozása ezután kezdődött a Bosnyák téren. Ahogy az előzőekben már említettem a síkfotogrammetriai csapat alumíniumbetétes fotópapírra dolgozott. Ez tartotta síkban a fotópapírt, ami azt jelentette, hogy amikor ráexponálták a képet, az nem mozdult el. Az alumíniumlemezeket, melyekre a fotópapír fel volt ragasztva, a mátyásföldi Ikarus gyárból szereztük be, ott vágták méretre a 60x75 cm-es darabokat. Akkoriban házilagos módszerrel, radiátor zománcfestékkel ragasztottuk az alulemezre a papírt, vörös fénynél. Az ilyen módon stabilizált, fényérzékeny anyagot tartalmazó úgynevezett baritált fotópapír a kép előhívásnál nem ázott le és megtartotta a méretét száradás után.
Az előhívott fotót ezután barnítani kellett, mert a szépiabarna árnyalatok jobban visszaadták a felvételen rögzített földfelszín mélységeit, domborzati eltéréseit. Az így elkészült kép felkerült a szetereofotogrammertiai osztály koordinatográf asztalára, ahol az asztallapon azonosítópontokra ráállított, grafithegyű rajzolótű segítségével rajzolták be az utakat, épületeket, magasságvonalakat. Így egy valós idejű 1:10 000 méretarányú fotótérképet tudtak előállítani.
Ezt már térképnek lehet nevezni?
Még nem. A következő állomás a rajzolóké volt, ahol a képet átrajzolták nyomólemezekre, hogy topográfiai térképek készülhessenek belőlük. A nyomtatás során flekk színekkel színezték a térképet. A flekk színezés során egy nyomás alkalmával egyetlen tömör színt vittek fel, ezzel az összetett eljárással került fel a méretarányos térképre a földfelszín zöldje, a víz kékje, a domborzat barnája, az erdők sötétzöldje, vagy a házak pirosas színe.
Ahhoz, hogy a kollégák tudjanak tájékozódni a térkép létrehozása közben, fotópapír másolatot, azaz kontaktot is kellett készítenünk. Az alulról világítható, tejfehér üveglapra helyezett 24x24 cm-es negatívot és az ugyanolyan méretű fotópapírt emulzióval egymásra fordítottuk, egy másolóeszköz segítségével (légifilm kontaktoló) megvilágítottuk, majd a fotópapírt előhívtuk.
Mikor jelent meg a színes film?
A nyolcvanas években a fekete-fehér képek után a színes filmekkel is elkezdtünk foglalkozni, mert a színes felvételekből még több információt lehetett kinyerni. A fekete-fehér felvételeknél sárga és sárgászöld szűrőket alkalmaztunk azért, hogy a negatívon a szürkének minél több árnyalatát tudjuk megkülönböztetni. A túl fekete, vagy a túl fehér képrészletek ugyanis sokkal kevesebbet árultak el a kiértékelő számára, hisz nem talált benne részletet, amely a magasság meghatározásához, vagy a rajzolópont mozgatásához kellett. A föld 3 dimenziós felszínéről felülről készült sík képen az árnyalatok tették a térbeliséget kézzelfoghatóvá. Emiatt mindig izgalmas volt a film előhívása és az exponálása is. A földfelszín fotózásakor a zöld szín a domináns, így ezzel a módszerrel sok tónust hoztunk ki. Innen indult az igény színes képek alkalmazására, mert ha több szín van, az a kiértékelők számára jobb. A színes fotókat a Földmérési és Távérzékelési Intézet (FÖMI) kezdte felhasználni, a nyolcvanas évek legvégén, éppen amikor tízévnyi BGTV-s munka után náluk folytattam a munkát. A légifelvételezésben használt színes filmekkel csaknem egyidőben megjelent az infraszínes filmek használata is. Ez nagy előnyt adott a földfelszín interpretálásánál, főleg a növényi vegetációs változások nyomon követésében.
Mivel a FÖMI – amely 2019-ben a Lechner Tudásközponttal egyesült – irányító-szervező szereppel volt jelen ezen a területen, ennek megfelelően speciális feladataink is voltak. Készítettünk például egy hatalmas fotómontázst a Bős–Nagymarosi vízlépcső projekt kapcsán, természetesen színesben. A Duna vonaláról Pozsonytól Budapestig készült légifotókat montázsba rendeztük, amelyből harmonika technikával egy 80 cm magas és 4 méter hosszúságú képet tartalmazó speciális, kihajtogatható albumot szerkesztettünk. Ez a képeskönyv formára szerkesztett 600 kockányi képlánc a két ország közötti egyeztetések vízlépcső-építési kérdéseinek tisztázását segítő döntéselőkészítő segédletként szolgált. A felvételeket a katonaság készítette, tőlük kaptuk meg a kontaktképeket, amelyekből egy hét alatt összeállt az album.
A technológiai fejlődés turbó fokozatba kapcsolt néhány évtizeddel ezelőtt a fotózásban és a távérzékelésben is. Mit jelentett ez számodra?
A repülési feladatokat 1992 után lassan külső partnerek vették át, a fókusz átkerült az archiválásra, az archív légifelvételek kezelésére, illetve egyéb szakértői feladatokra, például az akkor induló műholdas alapú felszínborítási adatbázisra, a CORINE-ra, melyhez szintén a színes labor kellett. (4 kép) A változás, amely az analóg technikáktól a digitális világba rántott minket, hihetetlenül gyors volt. A CORINE kezdetben olyan műholdfelvételekből állt össze, melyeket mágnesszalagon kaptunk, és átírtunk filmre, egy filmíró berendezés segítségével, amely 27 mikronos kis pontokból rakta össze a képet színesben és fekete-fehérben. Ezzel kezdődött el számunkra is a digitális világ a ’90-es évek elején, majd gyors fejlődésbe kezdett. Jöttek az új és újabb képíró programok – amelyek segítségével tudtunk már mi is Magyarországon műholdképet digitális képpé formálni és filmre kiírva felhasználni. 1996-97 körül már arra sem volt szükség, hogy ezeket a filmeket kiírjuk, mert a számítógépek elvégezték ezt helyettünk és megjelentek a nagyon jó plotterek, amelyekkel közvetlenül digitális állományból tudtunk nyomtatni. Itt változott meg végérvényesen az analóg és digitális képfeldolgozás gyakorlati, kivitelezési része. A mágnesszalag helyett előbb jött a cd és a dvd, aztán pedig a letöltés. A légifelvételek sem csak kis területeket érintően, hanem tervszerűen kialakított szisztéma szerint készülnek. 2000-ben, 2005-ben és 2015-ben a légifényképezés a teljes országot lefedte, 2007 óta pedig csak digitális állományok készülnek úgy, hogy 2007-2014 között 4 részre osztva az országot, 2016-tól pedig 3 zónában történő légifelvételezéssel fedik le Magyarország területét. Ezen légifelvételek ortofotó előállítására is alkalmasak.
Miben más a digitális világ a régihez képest?
Mára a számítógép teljesen átvette az analóg képfeldolgozás helyét, az analóg nem tud sem gyorsaságban, sem technikai megoldásaiban versenyezni a digitálissal. Napjainkban az a cél, hogy a légifotókból minél gyorsabban minél több adatot nyerjünk ki. Ez az egykor hosszadalmas feladat mára a térinformatikai vívmányoknak köszönhetően pillanatokon belül rétegekkel produkálható, tetszőlegesen szétszedhető-összerakható módon. Ám az analóg éra légifelvételei ma is hasznosak, ezért fontos az archív képek digitalizálása. A 2014 óta létező Digitális Légifelvétel Archívum –amelynek gyarapításán azóta is dolgozunk – mára a Légifilmtár többszázezer negatívját tette „halhatatlanná”, amelyek segítségével bármilyen idősoros összehasonlítás lehetővé vált régi és az új képkockák egybevetésével. Az Archívum képei bárki számára hozzáférhetőek a www.fentrol.hu oldalon keresztül, emellett Bosnyák téri ügyfélszolgálatunkon, valamint a Geoshop weboldalon. Kérhetőek képrészletek, nagyítások, akár letölthető, akár kézzel fogható papíros formában.
